Az Éjszaka Ura

Az árnyak megnyúltak a lemenő nap fényében. Neirin kissé feszengve lépkedett az ösvényen ami a falujába vezetett. Már megint tovább tartották bent az iskolában, csak azért mert ostoba módon megint kimondta amit gondolt és a tanárai nem hitték el neki. Az osztálytársai bolondnak tartották, akárcsak a falu lakóinak többsége és még a szülei is gyakran megbüntetik. Miért kell akkor elmondani, mi történt vele, ha úgysem hiszik el.

Feszengve állt meg az úton, ahol egy másik keresztezte azt és egy hatalmas tölgyfa állt az övére merőleges út mellett. Néhány hete rettegéssel haladt el mellette. Pedig régebben, hogy szeretett itt üldögélni és nézni az erdőt. Egy ideje találkozott itt egy kamasz fiúval, akitől nagyon megijedt a külseje és a modora miatt. Az ezt követő nap már nem egyedül jelent meg, hanem legalább ötödmagával és ahányszor csak találkozott velük, mindig megfenyegették, s elvettek tőle mindent, ami értékesnek volt mondható. Először elvették a nyakláncát, amit még a nagyanyjától kapott. Ő volt az, aki nem sajnálattal, hanem inkább érdeklődéssel nézett rá különös viselkedése miatt. De sajnos fél éve meghalt. Édesanyja nagyon megbüntette, amikor az ékszer nélkül ment haza, és hiába mondta, hogy ellopták tőle, nem hitt neki senki. A fiúk nyomát sem találták meg sehol, pedig a talaj puha volt és a falu nyomolvasói sem voltak már tapasztalatlanok. És már megint későre járt. Tagadhatatlanul ideges volt szinte már remegett a félelemtől. Épp indult volna tovább, amikor egy már oly jól ismert hang megszólította.

- Csak nem engem keresel, kislány?- kérdezte és előlépett a hatalmas fa takarásából.

Neirin megdermedt a benne feltámadó rémülettől. Ő volt az a kamasz fiú. De most valahogy megváltozott. Már nem vigyorgott annyira, inkább csak fintornak volt nevezhető az arcán ülő kifejezés. Haja megnőtt, koszosan és kócosan hullott a vállára, s mintha még a színe is sötétebb lett volna, de lehet, hogy csak a kosztól. Sárgászöld szemében gonosz fény csillogott. Ruhája szakadt és piszkos volt, körmei megnőttek és megerősödtek, s mintha még a fogai is hegyesebbek lettek volna, ahogy rávillantotta azokat. Megjelenése olyan volt, mint egy teljesen elvadult embernek, aki már hosszú ideje az erdőben tengeti mindennapjait.

Ez a fiú magát, utolsó találkozásuk alkalmával, amikor már kezdett hasonlítani ehhez a kinézete, szellemnek nevezte. Neirin kisebb korában hallott mindenféle, különböző meséket szellemekről. Rengetegféle volt. Akadt közöttük olyanok, mint a testet elhagyó lelkek szellemei, és voltak amelyeknek testük is volt. Nagyanyja azt mondta ezek a valósak. Eszerint minden állatfajnak voltak szellemi megtestesüléseik, akik hatalmas varázserővel bírtak és még emellett az állatok felerősített képességeikkel is rendelkeztek. De ezt rajta kívül senki más nem hitte el. Gyakran álmodozott arról, hogy egyszer majd találkozik eggyel. Hát tessék teljesült a vágya… A találkozás hatására azonban fenekestül felfordult a szellemekről alkotott véleménye.

- Mi az kislány, elvitte valami a nyelvedet?- kérdezte ismét.

A lány a félelemtől csak megrázta a fejét. Ha megint elveszít valamit, akkor nagyon meg fogják érte büntetni a szülei.

- Nem akarsz adni nekem valami értékeset, ami esetleg megkímélne a vadászat fáradalmaitól?- vigyorgott a fiú és már nyúlt is a kislány után.

- Nem!- kiáltotta Neirin, automatikusan a zsebéhez kapott és hátra lépett- Nem, és hagyj végre békén!

-Ó, nem, nem!- ingatta a fejét a fiú- Nem engedhetem meg magamnak, hogy elszalasszak egy ilyen könnyű prédát, mint te…

Ismét Neirin felé kapott és megkarmolta a karján. A lány megpróbált elszaladni előle, de alig tett meg pár métert, rögtön beleütközött a fiúba, aki, nem tudta, hogy, de egy pillanat alatt került elé. A lány zsebéhez kapott, de az még előtte kiemelte belőle kincsét, egy díszes tollat, amit a születésnapjára kapott. A fiú ezen felindulva, teljes erejéből arcul csapta a lányt, aki ettől elesett, de még a földön fekve is kétségbe esetten markolta a tollát. Megpróbált felkelni, de a másik már ott volt előtte és még egyszer megütötte. Ettől Neirin a hátára esett, beverte a fejét és hátracsúszott a porban, elszaggatva ruháit. A fiú felállt és ment volna utána, ám ekkor egy hatalmas árnyék vetült rá és egy torokköszörülés hallatszott.

- Van néhány dolog, amit megvetek- szólalt meg egy hang a fiú háta mögött- Az egyik a halandó faj, a másik ezek közül az, ha egy magunkfajta visszaél az erejével.

Most a fiún volt a meglepetés sora. Volt egy tippje arra, hogy ki is áll mögötte. Ott érezte a hátától alig fél méterre lévő acélpengét, amitől elöntötte a félelem. Minden szellem félt a fémtől, vagy legalábbis a fegyverektől, és a tűztől. Szóval, aki mögötte áll, nem lehet szellem, mert akkor nem tarthatna magánál ilyesmit. De nem is lehet ember. Azok nem ilyen szavakkal beszélnének önmagukról. A felismerés hirtelen nyilallt belé. Az erdőben azt rebesgették, hogy egy félelmetes lény, egy démon jelent meg a fák között.

- Gondolom, sejted ki vagyok - mondta az idegen.

A fiú óvatosan lépett egyet oldalra, így Neirin is megláthatta a mögötte álló alakot.

Egy fiatal férfi állt mögötte. Magas volt és izmos, öltözéke sötét. Ezüstös csillagokkal díszített nadrág és ing, derekán széles fekete selyem volt megkötve övként, ami elöl majdnem a térdéig lelógott. Ebbe volt beletűzve hosszú kardjának hüvelye, amelyen megtört a lenyugvó nap fénye. Mellkasát mellvért, vállát 5 lemezből álló vért védte, a szélükön hegyes tüskékkel. Öve alatt inge elöl s hátul folytatódott a bokájáig, és holdak illetve az éjszaka jelképei voltak ráhímezve. Lábán fekete csizmát viselt, egy- egy ezüst csillaggal. Alkarvédője acélkék, és ehhez hozzácsatolva egy ennél valamivel ezüstösebb árnyalatú kézfejvédő volt, s ezeket is kis csillagok ékesítették.  Bőre sápatag, s rajta néhány sötétebb árnyalatú, már begyógyult heg volt látható. Az ő haja is hosszú volt és kócos, mégis fényes. Körmei karmokká nőttek, 5 cm-esek voltak, erősek és élesek. Arca nyugodt volt, vonásai, hol puhák, hol élesek és durvák. Szeme, ami sötét volt akár egy mély kút, s fekete, néha pedig megcsodálta magát benne a felkelő ezüst félhold, élesen kirajzolódott sápatag arcából. Ez a szempár nem olyan volt mint az embereké. Ami a feneketlenségét adta az nem az üresség volt, hanem épp az ellenkezője. Aki belenézett és nem rendelkezett megfelelő mennyiségű varázserővel, az könnyen úgy érezhette, hogy a maga akarata eltörül az övé mellett, beleveszik abba  a feneketlenül mély kútba. Koromszín szempillái csak még jobban kiemelték fekete szemét. Mint az égen, úgy csillogott homlokán és mellkasán a két csillag. Egyetlen ékszert viselt, bal keze középső ujján egy sötét színű gyűrűt, melynek éke egy nagy és éles fog volt.

- Regéltek rólad a madarak,- mondta a fiú és megnyalta ajkát idegességében- Fekete Démon…

- Jól hallottad- bólintott és Neirin most vette csak észre, hogy lompos farka van, amit most elégedetten csóvált a háta mögött.

- Mit akarsz tőlem, Farkas-démon?- kérdezte a fiú tettetett ártatlansággal, de látni lehetett, hogy ravasz fény csillog a szemében. - Miből veszed, hogy hozzád hasonló vagyok?

- Egy farkas orrát nagyon nehéz megtéveszteni, és nem egy ilyen fiatal kölyök fog túljárni az eszemen. –válaszolta a démon és visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe.

- De én nem vagyok szellem!- tiltakozott a másik és szembefordult a farkassal, s szembe találta magát annak gonosz csillogású szemeivel.

- Most vallottad be. –mondta halk fenyegetéssel a hangjában- Ugyanis én még nem neveztelek szellemnek…

A fiú arcán látszott, hogy ez nem esett jól neki. Elszólta magát. Pedig még talán ki tudta volna játszani a másikat. A démon mintha olvasott volna a gondolataiban hozzátette, egy gonosz és ravaszkás halvány mosollyal a szája sarkában.

- Ha nem szóltad volna el magad, akkor is lebuktál volna. A félelmet akkor is megérzem, ha háttal állsz nekem. Márpedig elöntött a rémület amikor a kardomat a hátadnak szegeztem. Pedig direkt tartottam még egy kis távolságot is…

A szellem lassan újra erőt vet magán és végre lehiggadt. Újra fellángolt benne a gyűlölet a farkas iránt. Lépett egyet hátra, majd elnevette magát.

- Szellem vagyok, igen, és aztán? Egy pumaszellem méghozzá… Apámtól pedig tudok annyit rólad, hogy megtaláljam a gyenge pontodat. Hallottam az újfajta varázslataidról is, amiket viszont csak felugorva tudsz használni. Erre pedig könnyű ellenszert keríteni.

- Epekedve várom…- mondta a farkas higgadtan és semmi jelét nem mutatta az idegességnek vagy akár az ijedtségnek.

Egyáltalán nem mozdult. Úgy látszott, tényleg megvárja míg ellenfele megteszi első lépését.

-" Nem mondhatnám, hogy azon az elven működik, hogy az első lépést megtevőé a győzelem, de sebaj. Ez is csak nekem kedvez. - gondolta magában bizakodva- Mekkora dicsőség lesz. Én fogok megszabadulni a Fekete Démontól… Mindenki rettegni fog tőlem…"

Hátrált még néhány lépést, majd leguggolt és tenyerét ráfektette a talajra. A föld megremegett, amitől a démon egy kicsit megingott. A fiú karmos ujjai közül egy mély repedés futott végig, egészen a másik lábáig és még el mögötte. A repedések mentén a föld szétnyílt, a farkas- démon lába pedig beléjük szorult. Azok, miután bokáig elsüllyedt bennük, bezárultak és igencsak marasztalóan tartották.

- Parancsolj, Farkasok démona! Ebből nehéz lesz kiszabadulnod. Ugyanis ez az egyik legerősebb földvarázslat.

- Igen, látom- morogta a fogai között préselve ki a szavakat.

A pumaszellem pimaszsága felülkerekedett benne és most már nyugodtan, sőt kaján vigyorral az arcán lépett oda hozzá. Ökölbe szorította fél kezét és amennyire csak hirtelen erejétől telt, az arcába vágta. De olyan erővel, hogy de olyan erővel, hogy a démon egyensúlyát vesztve háttal a földre esett, s az ütés nyomán sötétvörös folt maradt az arca, a véraláfutástól.

- Hogy érzed magad, Nagyúr?- kérdezte s az utolsó szót gúnyosan megnyomta.

- Élvezetes előadás, milyen szerencse hogy én is a részese lehetek… - mondta és kiköpött oldalra megvetése jeleként.

- mindjárt meglátod mennyire, és, hogy még nagyon meg fogod bánni ezt a fennhéjázó kijelentésedet. – vigyorgott rendületlenül a szellem.

Szájába vette két ujját és füttyentett két rövidet. Hívására még 10 ember lépett elő a fák sűrűjéből. Mindnek zilált volt a külseje, főleg háromnak, akik igencsak hasonlítottak a fiúhoz. A démon hamar levonta a helyes következtetést, miszerint ezek 3-an szellemek, erre nem volt olyan nehéz rájönni. Ugyanis egyikük egyáltalán nem rejtegette kilétét, mint a vele szemben még mindig vigyorgó szellem. Kócos, hosszú hajuk a válluk alá ért, sárgás szemük villogott a hold és a felragyogó csillagok fényében. A szellemek mögött néha látta még meg- meglibbenő farkukat, valamint szőkés hajuk közül kerek füleiket is. Mialatt ők köré gyűltek, ő végre föltápászkodhatott a földről. A kardjához hozzá se nyúlt. Meg se fordult a fejében, hogy, ahogy ő nevezte az embereket, korcsok ellen használja fegyverét.

- Nem akarjuk megvárakoztatni a nagyurat, igaz, fiúk?- nézett gonosz vigyorral a többiekre a fiú- Részesítsétek a kötekedőknek járó vendégszeretetünkben!

Nem kellett nekik kétszer mondani. Egyszerre vetették magukat a farkas- démonra, aki nem tudott lábának gyorsaságával élni, lévén az a föld fogságába esett, így egyszerűen szembenézett támadóival. Ténylegesen szüksége volt a gyorsaságára, mert folyamatosan érték az ütések, és direkt vagy véletlen több is célt ért. Nem tudott minden felé lendülő öklöt, kezet és lábat megfogni vagy hárítani. Viszont többeknek roppant az ujja, ökle, ha volt olyan szerencsétlen, hogy pont az ő kezébe csapott, mert azokat kénytelen volt egy kicsit barátságosan megszorongatni és azt biztosan nem úszták meg kisebb- nagyobb zúzódások vagy törések nélkül. Vagy azok egyszerűen csak a páncéljába vágták a kezüket. Valaki, bizonyára az egyik fiatal szellem, olyan erővel rúgta térden, az egyik csillaga helyén, hogy lába megroggyant, és a következő pillanatban több másik ütéstől a földön találta magát. De még itt sem hagyták békén. Így kénytelen volt néhány lábat eltörni, mire rájöttek, hogy sokkal kevésbé volt fájdalmas, amikor még állt. Ebből kiindulva hagytak neki néhány másodpercet, ami alatt legalább feltérdelhetett. A szellem biztatására azonban barátai ismét felbátorodtak és folytatták, amit az imént abba hagytak. A démonra így megint csak záporoztak az ütések, és ezek közül most valamivel több ért célba és kevesebbet tudott kivédeni.  

Mire a nap már alig látszott ki a látóhatár mögül, a Fekete Démon több apróbb zúzódással, és vöröses véraláfutásos folttal lett gazdagabb. A nappal királya vörösre festette az eget búcsújával és ezzel egy időben az utolsó ütés is elcsattant a farkas állán. Szája szélén, és orrából vékony csíkban szivárgott sötét bordó, majdnem fekete vére végig az arcán egészen az álláig.

 - Azt hiszem, eleget szórakoztunk veled, farkas. Nem akarsz végre megszabadulni a lét fájdalmaitól?- kérdezte a fiú pimaszul.

- Nem tudom miről beszélsz, korcs szellem- fajzat. – válaszolta, felült a földön és hüvelykujjával letörölte a vért az orráról. – És jól hallottam? Azt mondtad szórakoztatok velem?

- Én személy szerint remekül éreztem magam. – morogta a puma- De ahogy elnézem te is, csak tudnám min. Hiszen szét vagy verve…

- Én is és a varázslatod is. – mondta a démon- Úgy látszik mégis én ismerlek jobban, Aranton.

- Nem rémlik, hogy valaha is bemutatkoztam volna neked, Farkas- démon- köpött ki most a fiú.

- Apád elfelejtette említeni, hogy egész jó barátok voltunk, amíg el nem árult?

- Te árultad és ölted meg őt!- kiáltotta ingerülten Aranton- Nem törhetted meg a varázslatomat! Az a föld leszívta az erődet!

- De van egy mennyiség, amit már nem tud elnyelni…

Lassan felállt és kinyújtotta bal karját. Azon spirálisan fénylő gyűrűk jelentek meg és mintha magukba szívták volna a csillagok fényét. A fénylő karikák hirtelen pörögni kezdtek, szétváltak egy ponton és összekapcsolódtak. A démon maga elé emelte karját és egy hirtelen mozdulattal csapott egyet oldalra. Ettől az összekapcsolódott gyűrűk letekeredtek a kezéről és egy tekergőző ostorrá alakultak át. Még a lecsapás lendületétől a letekeredő, varázserőtől még kicsit szikrázó ostor csördült egyet és egyenesen nekicsapódott az egyik embernek, akit ezzel teljesen ketté vágott és az összecsuklott. A többiek leesett állal bámulták.

- Lehetetlen…- suttogta maga elé Aranton- Ezt a varázslatomat senki, senki nem tudta még kijátszani.

- Nekem úgy látszik sikerült- mondta a démon és szája sarkából elővillantotta hegyes fogait.

A varázslat, ami az ostort alkotta, semmivé foszlott. De támadói, még mindig nem nyerték vissza kellőképp a bátorságukat, így nem is közeledtek felé. A Fekete Démon nyugodt mozdulatokkal leporolta magát, majd kihúzta lábát a föld repedéseiből, amik engedelmesem szétnyíltak. Azonban ezalatt nem vette észre, hogy Aranton kikerült a látóteréből. A szellem nem mondott le arról, hogy megszerezze a kislány értékét, aki viszont nem volt hajlandó semmiképp elengedni kincsét. A fiú dühében megint arcul ütötte és egyik karma végigszántotta az arcát. Piros vércsík rajzolódott ki Neirin arcán, s a lány a fájdalomtól halkan felkiáltott. A farkast, ahogy ezt meglátta elöntötte a harag és a gyűlölet. Nem szerette, sőt kifejezetten gyűlölte az embereket, de ezek az érzések,inkább csak a felnőttekre vonatkoztak. Kivételesen szánalmat érzett a kislány iránt, s ez még őt is nagyon meglepte. Most a dühtől kissé eltorzult az arca, torkából fenyegető morgás tört elő, felhúzta felső ajkát és vicsorgott. Az emberek közül négyen és a szellemek közül egy ijedtében elfutott az erdőbe. A többiek viszont ott maradtak körülötte, bár már ők is majdhogynem remegtek a félelemtől. A fekete Démon szeme megváltozott. Eddig még emberibb külsejében volt, de most a gyűlölettől és a haragtól felszabadult démoni, igazi énje, ami sokkal fenyegetőbb volt megjelenésében, még ha nem is változott meg az egész külseje. Eddig valódi erejét javában korlátozta és most ítélte meg alkalmasnak az időt arra, hogy engedje azt felszínre törni. Szeme eddig olyan volt mint egy kút , mely üresen tátong a kopár földön, az éjszakában. Ám most… Szeme még inkább rettegést ébresztett ellenfelei szívében. Ugyancsak egy feneketlen kútra emlékeztetett a tekintete, de most az a kút egy vörös földön állt s benne kék víz fodrozódott, és abban csillant csak meg elvétve az éjszakai égbolt királynője, mely hasonló színű volt bőre színéhez.

- Ne nyúlj többet ahhoz a lányhoz, szellemek szégyene!- sziszegte egyre inkább agyarakra emlékeztető fogai között.

- Na, mi történt?!- gúnyolódott Aranton, bár már nem volt olyan magabiztos, mint annak előtte, mielőtt szembe találta volna magát a démon megváltozott külsejével. – A hatalmas éjszakai úr megakar menteni egy embert?

A farkas szemei most halál nyugalmat, kegyetlenséget és elszántságot tükröztek. Legalábbis annak, aki elég bátorságot és akaraterőt érzett magában ahhoz, hogy a kút mélyére tekintsen.

- Nem. – válaszolta az- Csak nevelő leckét adok neked, ha már az a semmirekellő apád nem tette meg…

A mondat alig halt el ajkáról, egy dühös ordítás hangzott fel és az egyik szellem rontott neki vérben forgó szemekkel. A démon nem ijedt meg a támadótól, aki igyekezett a karmait belevájni.  Kétségtelenül fiatal volt még, talán épp csak fejlődőben volt a szellemi ereje, vagy csak nem merte még ellene használni. A Fekete Démon nyugodtan, szinte már pimasz gonoszsággal heccelte. Mindig csak éppen, hogy arrébb lépett, úgy hogy a másik karmos keze milliméterekre suhant el mellette. De amint a szeme sarkából észrevette, hogy Aranton megint Neirin felé közelít, megunta a játékot. Egy nagyobb szökkenéssel a levegőben termett, mindkét karját maga elé emelte, rajtuk megint megjelentek a gyűrűk, de most nem kapcsolódtak össze, hanem egyszerűen csak elkezdtek pörögni. Majd hirtelen szétcsapta karjait , ettől a lendülettől lerepültek a varázslat alkotta gyűrűk. Lerepültek és még mindig pörögve, szédült sebességgel közeledtek az alant állók felé. Az embereknek esélyük sem volt arra hogy túléljék a varázslatot. Nem voltak sem elég erősek, sem elég gyorsak, hogy védekezhessenek ellene. A fénylő gyűrűk nem voltak kevésbé élesek mint a belőlük az imént létrejött ostor. Amint elérték, vagy keresztül vágták őket, vagy mélyen beléjük vágtak, mint a frissen élezett késpengék. Egyedül a pumaszellem, Aranton élte túl kisebb karcolással a vállán. A démon ezalatt könnyedén landolt a földön, és megszemlélte a pusztítást, amit véghez vitt.

- A testvéred kétségtelenül bátrabb volt nálad, bár ezt rosszkor bizonyította be- mondta, s hangjában undor és lenézés csendült.

Odalépett az őt megtámadó, fiatal szellemhez, lecsukta üvegessé vált szemeit és kitörte szájából mindegyik szemfogát és a zsebébe süllyesztette azokat. Náluk ez hagyomány volt. Ha valakit legyőztek az a fogával fizetett a vereségért. Ha meg is halt, legyőzője elvehette a szemfogait, ha azonban túlélte, s maradt benne annyi becsület, hogy miközben elsomfordál még egyszer szembe nézzen ellenfelével, akkor csak az egyik hátsó fogával kellett fizetnie az életéért.

- Kapsz még egy lehetőséget, hogy megmentsd azt a nyomorult életed- mondta felállva és jéghideg tekintetét a szellemre szegezte- Engedd el a lányt, és add vissza neki azt amit elvettél tőle. Én pedig elengedlek, sértetlenül… Vagy egy kicsit keményebb módszereket fogok alkalmazni.

Az utolsó mondat elhangzásakor bal kezével megérintette kardja markolatát.